Novemberben szereltük fel a szalagfüggönyt a műhely bejáratára, és két nap alatt megszoktuk annyira, mintha mindig ott lett volna. Addig minden nyitásnál kiment a meleg, és a targoncás kollégának egész télen nyitva kellett hagynia az ajtót, mert egyedül nem tudta becsukni maga mögött. A szalagok viszont pont azt tudják, amit egy ajtó nem: átengedik az embert, közben mégis tartják a határt.
Erre azóta is szeretek gondolni, mert nagyon kevés ilyen megoldás van az életben. Általában vagy nyitva van valami, vagy zárva. A műhelyajtó előtt viszont hetente többször átsétálok egy olyan falon, ami valójában nem fal.
Az az őszi hét egyébként másért is megmaradt bennem, mert akkoriban zajlott otthon egy egészen más ügy is.
Az édesapám akkoriban került először olyan állapotba, hogy már nem lehetett tovább nem beszélni róla. Nálunk otthon az ivás évtizedekig természetes háttérzaj volt, karácsonykor, névnapokon, munka után. Senki nem gondolta betegségnek, mert nem is így beszéltünk róla. Amikor végre kimondtuk, elkezdtem keresni azt, amit a saját fejemben megoldásnak hívtam: egy intézményt, ahova beviszik, kezelik, és néhány hét múlva rendben lesz.
Hetekig kerestem, és eleinte semmit nem értettem. Amit ugyanis kerestem, az a köznyelvi elvonó volt, csakhogy ilyen a régi értelemben már nem létezik. Ez volt az első dolog, amit meg kellett tanulnom.
Az alkoholelvonó intézetek magyarországon témájú kereséseimből végül egy olyan oldalon kötöttem ki, ahol ezt le is írták. Ma rehabilitációs intézmények működnek, és az állami, illetve alapítványi fenntartású helyek jellemzően két-három, olykor hat-tizenöt hónapos bentlakásos ellátást tudnak nyújtani. Ez az információ önmagában átrendezte a fejemben az egészet, mert addig hetekben gondolkodtam, és nem hónapokban.
A másik meglepetés az volt, hogy a hossz önmagában nem sokat mond. A felepulok.hu oldalán ehhez képest egy 28 napos, bentlakásos programot találtam, négy-hat fős kiscsoportokkal és olyan segítőkkel, akik maguk is végigmentek ugyanezen. Ott értettem meg, hogy nem az eltöltött idő a döntő tényező, hanem az, hogy közben mi történik.
Az első reakcióm persze az volt, hogy négy hét nevetségesen kevés arra, amit apám évtizedek alatt épített fel magának. Aztán elolvastam, mi zajlik ezalatt: kötött napirend, előírt szabályok, egyéni és kiscsoportos foglalkozások. Ez a keret pont az ellen a beidegződés ellen dolgozik, ami a függőség magja, vagyis hogy amit most akarok, az most kell. Nálunk otthon ilyen keret soha nem volt, csak jó szándék és ígéretek.
Amit a legnehezebben fogadtam el, az a célkitűzés volt. Azt reméltem, hogy apámat majd megtanítják mértéket tartani, és onnantól ünnepekkor ihat egy pohárral. Ehelyett mindenhol ugyanaz állt: a kontroll elvesztése az alkoholbetegség lényegi tünete, amit nem lehet visszatanulni, és így az egyetlen működő út a teljes absztinencia. Ez akkor veszteségnek hangzott. Ma már inkább úgy látom, hogy pontosan az ellenkezője.
Amikor idáig eljutottam, felhívtam őket, és időpontot kértünk egy állapotfelmérésre. Semmi ünnepélyes nem volt benne, egy hétköznap délelőtti telefon volt. Az első beszélgetés arról szólt, hogy egyáltalán hol tartunk, és mi az, ami reálisan következhet.
Az alkoholelvonó intézetek Magyarországon kérdésre tehát nem az lett a válasz, amire számítottam. Nem találtam olyan helyet, ahol leadhatom a problémát, és később elmehetek érte. Olyat találtam, ahol az elején kimondták, hogy ez közös munka lesz, és hogy a családnak is dolga van benne.
A műhelyben ma is ott van az a szalagfüggöny, és minden télen hálás vagyok érte. Azóta viszont másra is emlékeztet. Arra, hogy a jó megoldás ritkán ajtó és ritkán nyitott kapu. Sokkal inkább olyasmi, amin át lehet menni, ha valaki elszánja rá magát. A felepulok.hu oldalán nekem ezt a fajta határt mutatták meg először: nem zárnak ki, nem is engednek át csak úgy, hanem megvárják, amíg valaki tényleg átlép rajta.